Mindenki emlékszik a régi általános iskolás csínytevéseire.Az örök klasszikusok fogkrémmel bekent kilincs,a gonoszabb tű a székben vagy a a közkedvelt jelentés "Tanárnőnek jelentem az osztály létszáma nulla,az ablakon kiesett egy hulla".Vannak olyan emberek akik ezekből nem nőnek ki soha.Arra persze figyelni kell,hogy olyan emberrel mókázzunk aki érti a viccet,mert rosszul is elsülhet a dolog.
Az én kis osztályom hetek óta fontolgatja az áprilisi átverést.Mivel mi informatikai rendszergizda csapat vagyunk adott volt a dolog,hogy valami számítógéppel kapcsolatos dologban kéne gondolkodni.Egyszer csak jött az isteni szikra "Nincs valakinek elfekvőben felesleges fekete billentyűzete?".Azon nyomban jelentkeztem,hogy de van!!!! Ez után az órarend böngészése következett.Vajon kivel lehetne ezt eljátszani?Kit lehetne megviccelni?4 óránk volt gépteremben,2 különböző tanárral.Az egyik egy nagyon aranyos Tanár nő,a másik egy kicsit morcosabb Tanár úr.Természetesen Tanár nőre esett a választás.De hogyan is legyen az egész?Gyorsan összebeszéltünk,mindent elterveztünk annak rendje,módja szerint.

Mivel egyik srác hiányzott aki csinálta volna az egészet,egy hölgyemény "Mici" csinálta meg.
Beültünk a terembe,vártuk az utasítást,mindenki teli izgalmakkal várta a feladatot.Miközben Tanár nő nagy igyekezettel próbálta felvarázsolni a dolgot nekünk,az internet úgy gondolta,h megszűnik létezni.Kaptunk is az alkalmon .Mici hirtelen hiszti rohamot kapott "Megint nincs internet,a fejem is fáj...én nem bííírom már ezt!!"Közbe vadul csapkodta a billentyűzetet. Minél jobban hergelte magát,Tanár nő annál jobban próbálta csitítani.Egyszer csak megszólalt Ádám,h "Add ide azt a sz*t,széét töröm!!" Niki hozzá vágta Ádámhoz a klaviaturát,az a földre pottyant és mindenfelé repültek a gombok.Tanár nő arcán először a meg lepődöttség,aztán a sokk volt felfedezhető. Olyan üvöltésbe kezdett "Mici most már nyugodj le!Hát mit csináltál?Mit képzelsz magadról?" stb. Az osztály kegyetlenül nevetett.Mire Mici könnyeit törölgetve a nevetéstől és remegve(természetesen a félelemtől,mert ilyet még nem láttunk Tancitól) bevallotta,hogy ez csak egy áprilisi térfa volt.
Tanár nő kijelentette,hogy nem vagyunk normálisak,de megnyugodott,hogy semminek nem esett baja.

Még mindig úgy érzem,hogy megérte az eddigi legjobb tréfánk volt :D

 

 

Megosztás a facebookon

Volt egy lány és egy fiú akik nagyon szerették egymást évekig boldogok voltak együtt,de a kapcsolatunk nem olyan irányba sodródott ahogy a nagy könyvben az meg volt írva.A lányra rossz idők jártak,a családja szét szakadt szerelme elfordulófélben volt tőle.Más vigasztalta meg őt és elszerette a fiútól.Később ismét egymásra találtak,de a lány nem tudta megbocsájtani magának amit tett és olyan lépésre szánta el magát amire senki sem számított.Megismerkedett egy kék szemű sráccal aki a fiú csapattársa volt.A lány felejteni akart,bántani akarta a fiút,mert úgy érezte nem érdemli meg,hogy egy ilyen fiú fogja a kezét és tiszta szívéből szeresse.Mondanom sem kell,hogy ez jól működött és jó ideig szóba se álltak egymással.A lány rengeteget gondolt a fiúra,napról napra egyre jobban bánta tettét és egyre jobban felerősödött benne a hiány.De ahogy ez lenni szokott nem maradt ennyiben a dolog hiszen egy idő után csak elkezdtek érdeklődni ismét egymás iránt,mert a szívének senki sem tud parancsolni.Minden találkozásnál egyre jobban érezni lehetett közöttük azt a bizonyos szikrát.Teltek múltak a hónapok amikor már nem tudtak megálljt parancsolni érzéseiknek és megtörtént az aminek nem szabadott volna.Innentől kezdve ismét keserves időknek néztek elébe.A lány nem lépett,mert nem mert egyszerűen félt.Eluralkodtak a gondolatok a fejében és egyre jobban kihasználva érezte magát,pedig nem volt rá semmi esélye,hogy mindez azért történhetett volna,mert a fiú még az nap bocsánatot kért tőle amiért ez megtörtént nem akarta,hogy a lány így érezze.Sajnos a fiú egyre jobban tűnt el és a lány akarva akaratlanul is csak erre tudott gondolni,mert nem volt biztos abban amit a fiú érez ezek után már iránta és nem mert tenni semmit.Talán a sorsfintora,hogy hoppon maradt,mert nem volt képes cselekedni.Szíve összetört és kétségek között maradt és keresi a fiú társaságát akit számára már elérhetetlenek érez.A lány a mai napig őt tartja igaz szerelmének akit soha nem felejt el és bármit megadna,hogy ha csak egy napra is,de újra maga mellett tudhassa,foghassa újra a kezét.Megszámolni se tudná már az eltelt időt,de a láng még mindig ugyan úgy ég benne,mint évekkel ezelőtt. 

Még mindig úgy mint az emberek a sót... <3
https://www.youtube.com/watch?v=IGt9DG_-mEg  

Megosztás a facebookon

Ismered azt az érzést amikor semmi nem jön össze? Legalábbis még véletlenül sem úgy ahogy te szeretnéd. Vagy amikor már úgy érzed,hogy ennél rosszabb már végképp nem történhet veled!Ilyenkor persze tuti,hogy valami rossz még készülőben van és egyre közelebb és közelebb kerülsz ahhoz,hogy megteljen az a bizonyos pohár.Mondanom sem kell,hogy persze velem is ez történt.

Ahogy már írtam egy darabig nem itthon laktam.Azt hiszem kb innen kezdődik a történetem.Eleinte a bűntudat dolgozott bennem és sorra jöttek a kérdések elő bennem....A "Hogy tehettem ezt?","Hogyan hagyhattam magára?","Miért csináltad?" és a "Vajon ő is ezt tenné és elhagyna a bajban engem?".Kezdtem elveszni a kérdésekben,amikor felbukkantak a következő problémák.Egy kapcsolat idusán össze költöző párnak sok akadállyal kell megküzdenie.Mivel szinte még nem is ismered a másikat az együtt élés nem egy leány álom.Ha eddig minden klappolt köztetek akkor ebben az időszakban biztosan kiderül,h érdemes-e a másikra "pazarolni" az időt.Eleinte tökéletes minden és megőrülsz minden egyes porcikájáért és pillanatért amit vele tölthetsz azután jönnek elő olyan dolgok amit a másikban már furcsának találsz vagy idegesítővé válnak olyan szokások amik eddig nem is érdekeltek.Na az sem utolsó,hogyha egy olyan helyre költözöl ahol szinte senkit sem ismersz egy idő után nem csak honvágyad lesz,de nagy az esély rá,hogy antiszociális leszel vagy sikítva fogsz őrjöngeni ha valami ismerőst látsz és végre kimozdulhatsz a kuckóból.Hamar rá kellett jönnöm,hogy ez engem kiakaszt és nem igazán tudok tenni semmit ellenne és szép lassan már iskolatársak,táncostársak is észrevették,hogy igen mély zuhanásba kezdtem.Ezen egyáltalán nem segített az sem,hogy legjobb barátnőm(Mici) szépen lassan eltávolodott tőlem.Az okát mai napig nem tudom.Egyszer csak arra lettem figyelmes,hogy már nem mellém ül az iskola padban,nem keresi a társaságom(őszintén szólva ezt megértem,mert egy tégla is érdekesebb lehet,mint én).8 évnyi jóban,rosszban,örömben,könnyekben tartó barátság végét érezve még jobban elástam magam.Ahogy kiderült,hogy haza költözök már a kapcsolatom is temetni kezdtem.Szép vasárnapi napot írtunk amikor délután órakor jött értem egy kedves barátom és segített a motyóimat bepakolni a kocsiba.Én eszeveszettül siettem a kipakolással,hogy minél előbb vissza mehessek a párom karjaiba...Hát ez nem volt egy túl jó ötlet.Hatalmas veszekedésbe torkolt az nap esti vissza látogatásom.Olyannyira vészes volt a helyzet,hogy egész este pár mondat hagyta el a szánkat a vita után és sikerült még jobban összeveszni.Pár napig minimális volt a kommunikáció kettőnk között.Minden este könnyesre sírtam a párnámat.Azóta se sokkal jobb a helyzet.Próbálom menteni a menthetőt,de tűz egyre jobban lángol.....

A legnagyobb probléma velem,hogy elhittem,hogy minden probléma miattam van és én vagyok a hibás mindenért.De a legjobbkor kaptam egy hatalmas fejmosást ami felnyitott a szemeimet nem vagyok köteles elviselni ha bántanak,legyen mindig az a szemem előtt,hogy boldognak kell lennem!Nem tehetek mások butaságáról és nem vagyok köteles elviselni őket.A legnehezebb meg kell tanulnom NEM-et mondani, nem tudom egyedül megváltani a világot és nem is kell.Senki nem várhat el többet a másiktól,mint amire képes.

Persze ettől függetlenül még mindig bármikor segítek bárkinek és számíthatnak rám a barátaim úgy,mint régen.Senkinek a kezét nem engedem el aki csak egy picit is számít,mert ez vagyok én.A biztos támasz,aki meghallgat és segít a bajban csak néha én is megfáradok.Hisz én is emberből vagyok és néha nekem is vérzik a szívem még ha nem mutatom és ennek ellenére mosolygok.

Megosztás a facebookon

Mindenkinek az egyik legfontosabb dolog a családja.Az viszont nem mindegy,hogy csak az idilli kép van meg vagy tényleg szeretetben élnek egymás mellett...

Egy fontos szerettünk igazi megpróbáltatás,minden ember és család részére.Hát ez nálunk is így volt.Az addig normális körülmények között élő emberekből hirtelen 2 egymásnak idegen felnőtt akiket a 2 gyerek köt össze.
Édesanya egy nagyon strapabíró nő,de ahogy próbálta cipelni az élet adta nehézségeket és azok megoldását,belefáradt.Napról napra csak romlott.A szemeim előtt láttam tönkre menni édesanyám és szépen lassan dőlt össze mindannyiunk élete,mint egy kártya vár.

Hamar rájöttünk mi lehet a baj.Depresszió.Persze tudom,h ez gyógyítható,de mire abba a stádiumba értünk,hogy tudnánk valamit csinálni vele már késő volt.Olyan dolgokat láttam,hallottam tőle amiket az előtt még soha.Egyszerűen a betegsége uralkodott a teste felett.Nem volt olyan ember akit megtűrt volna maga mellett.Sajnos ez az egyik tünete a depressziónak.Senki se jó,őt mindenki bántani akarja és ő természetesen nem beteg,mi vagyunk betegek akik segíteni szeretnénk rajta.No és persze mindenről én és apa tehetünk.Ennek később meg lett a böjtje.Apuval felkerekedtünk,hogy valamit teszünk az ügy érdekében és megkerestük a helyi háziorvost,ahonnan ismét segítség nélkül távoztunk.Tehetetlenek voltunk.A két szülő között olyan viszályok bontakoztak ki,hogy édesapám többször próbált otthagyni a családi fészket,de valahogy mindig tudtam rá hatni,hogy ne tegye,maradjon mellettem.Hamar rájöttünk,hogy ez a helyzet tűrhetetlen és valakinek mennie kell.Ekkor költözött el végleg.Majd telefonon szólt nekem,h többé nem lakik itthon.Irtó mérges voltam rá.Gyávának tartottam,mert elmenekült,de így utólag bele gondolva ugyanakkor  bátor is volt,egy jobb élet reményében tudott lépni.Már tudom,hogy jól cselekedett hiszen ebbe ő is tönkre ment volna.Ezek után drága húgom is megfutamodott, csak heti 3-4 alkalommal jön haza pár órára.Bár annak sincs sok értelme,mert csak veszekedik egyet anyuval és utána én hallgathatok miatta is.Most már ott tartunk,hogy csak én vagyok mellette így nincs más akinek szólhatna akármiért is.Kedélyállapota nem a legtisztább, soha nem tudhatod,hogy mire számíts vele kapcsolatban.Egyik percben jó kedve van és önfeledten beszélget veled,a következőben már utálja a világot és arra vetíti ki aki épp vele van.Nem véletlen,hogy nincsenek barátai és még leírni is szörnyű már családja sem.


Kitartó vagyok és a helyzethez képes nyugodt is.Mostanra már megtanultam vele együtt élni.De én sem bírtam a végletekig.El jött az a pillanat,hogy ha csak egy kis ideig is,de el kellett költöznöm.Gondoltam így mindenkinek jobb lesz,bíztam abban,hogy anya is rájön,hogy már tényleg csak én maradtam és szüksége van rám.Azt akartam,hogy észbe kapjon,hogy már tényleg csak rám számíthat és én amíg testem,lelkem bírja mellette leszek támogatom mindenben.Mert ez az állapot ami uralkodott közöttünk megkeserítette a kapcsolatunkat és az együtt élést is.Pedig én istenemre esküszöm nagyon szeretem!

A kezdeti nehézségek ellenére gyümölcsözőnek bizonyult a külön élés és végre a sok rossz mellett történtek jó dolgok is.Most már végre érzem a változás nyugtató szellőjét.Mostanra az itthon illatát érzem és Vigyázok rá,fogom a kezét.

Megosztás a facebookon

Kedves Olvasó!

Rengeteget gondolkodtam azon,h leírjam-e a történetem vagy hogy egyáltalán képes leszek-e leírni.De folyamatosan eszembe jutott,hogy ezzel nagyon nagy segítséget nyújthatok a hozzám hasonlóan járt lányoknak.

Az egész 2004 nyarán kezdődött, ekkor egy tipikus lázadó tinédzser voltam a magam 12 évével.Megismerkedtem egy nálam idősebb fiúval.Nem mondanám,h szerelem első látásra,mert őszintén szólva a mai napig nem tudom,hogy mi hogyan is lettünk egy pár végül.Minden nap összeverődtek az utcabeli lányok és elindultunk a banda másik feléhez,a srácokhoz.Mivel nagyon nem volt lehetősége a fiataloknak szórakozásra az erdő szélén töltöttük a napokat.Ott senkit nem zavartunk és minket sem zavart senki.Ez így ment szinte egész nyáron addig a napig amikor a sors úgy hozta,hogy csak én a 17 éves barátommal voltam azon a helyen. Egy remek napnak indult,kint feküdtünk egymás mellett a fűben, a felhők vonulását bámulva.Szerettem vele lenni,mindig meghallgatott,szinte itta a szavaimat,vigyázott rám.Bár én inkább egy szerető testvérként tekintettem rá,de ennyi idősen ebbe még nem biztos az ember az érzéseiben.Talán élveztem,hogy idősebb pasim van.Semmit sem sejtettem,ami ezután következett arra nem voltam felkészülve.Egyértelmű,hogy egy 17éves egészen másra vágyik egy kapcsolatban,mint egy kis lánynak mondható 12éves.Mert igen kis lány voltam. Egyszer csak átölelt,majd megcsókolt.Máshogyan nézett rám,mint eddig és a keze szépen lassan elindult lefelé.Megrémültem,nem tudtam most mi fog történni.Amikor a keze oda ért hirtelen ráeszméltem a dologra.Minden egyes porcikám tiltakozott ellene ekkor már hangot is adtam a nem tetszésemnek.Ő nem hagyta abba,sőőőt...Egyszer csak rám mászott,minél jobban tiltakoztam annál erőszakosabb lett.Lefogta a kezeimet ezzel szint a 0-ra csökkentek a menekülési esélyeim.a mai napig nem tudom,h milyen erő szállt meg akkor,talán az az érzés fogott el,mintha az életemet menteném.az életemet és az ártatlanságom,ami egy "nő" legféltettebb kincse.Ahogy kiszabadultam a "fogságból" rohantam ahogy csak a lábam bírta,nem gondoltam semmire,csak egy cél lebegett a szemem előtt.El innen!El az egyetlen biztonságos helyre,az otthonomba!a történtek után a srác persze próbált békíteni.Jöttek a kifogások,hogy ő nem úgy gondolta,nem akart velem ilyen lenni,Nem akart bántani,de a szemembe a szavai már az égvilágon semmit se jelentettek.Utáltam magam amiért ez történt velem.Hülyének éreztem magam..folyton azon töprengtem mire is számítottam?!Egyértelmű volt a szituáció.

Nagyon sokáig képtelen voltam akárkinek is beszélni a  történtekről.Az első ember akinek elmertem mondani az akkori párom volt.Úgy éreztem ezt el kell mondanom valakinek,könnyítenem kell a lelkemen.A fiatalembert végtelen nyugalom,figyelmesség és törődés jellemezte.Amikor belekezdtem egyáltalán nem erre számított.Mondanom sem kell,h nem mertem a  szemébe nézni, szégyelltem magam amiért ez megtörténhetett velem.Soha nem felejtem el azt a pillanatot amikor magához szorított megpuszilgatott és letörölte a könnyeim.Abban az ölelésben benne volt minden amire szükségem volt akkor.A szerelem boldogító mámora és a nyugalom.Évekkel később megint feljött ez az egész és az egyik közösségi portálon írogatott nekem.Undorító és szánalmas dolgokat ami még páromat és kihozta a sodrából.Ezzel feltépte a sebeket és megint nyomorultul éreztem magam.Ekkor már legjobb barátnőm is tudta a történteket.Folyamatosan támogatott és azt hiszem teljes szívéből gyűlölte azt az embert aki ezt tette velem.

Így 10 év távlatában ismét elértem oda,hogy megint magyarázkodhatok,hogy miért vagyok szégyenlős?Miért állok másképpen a dolgokhoz?Ugyan a mostani barátom sem várta el tőlem,hogy bármit is mondjak,de én tudtam,h tartozok neki ennyivel.A reakció ugyan olyan egyet kivéve.Azt kérdezte tőlem miért nem mondtam el senkinek?Miért nem mondtam el édesapámnak?Soha nem jutott eszembe,hogy a szüleimnek tudnia kéne erről.Pláne nem apunak.Nagyon jó ember ismerő és utálta Mátét az első pillanattól fogva.Nem tudhatta,de jogosan.Pont emiatt írtam meg a történetem,igen is a szüleimnek TUDNIA kell róla.Tudni mindenről,hisz ők azért vannak,hogy segítsenek.Én megemésztettem a dolgot ahogy tudtam.Ott voltak a barátaim akik nagyon sokat segítettek ebben.

Most már tudom,hogy nem kell szégyellnem magam a történtek miatt.Nem az én hibám.Merjetek beszélni róla és segítséget kérni,mert ez egy olyan dolog amit egyedül nem lehet feldolgozni.Tudom,hogy ez nem egyszerű,de Kell hogy valaki melletted legyen és segítsen,megvigasztaljon.

Megosztás a facebookon